Apukám feleségének igen sokszor elhagyta már a száját a mondat, hogy úgy enne egy kis szalalkális krémest: olyat, mint gyerekkorában. Bár halvány fogalmam sem volt, mi fán terem a szalalkális krémes, vagy akár a szalalkáli, egy ilyen sóhajt nem hagyhattam figyelmen kívül. A szalalkáliról aztán elég hamar elég alaposan kiműveltem magam némi rémület kíséretében. A szalalkáli ugyanis egy olyan tésztalazító alkalmatosság, mint a sütőpor vagy a szódabikarbóna, azzal a hangyányi kis különbséggel, hogy ez sütés közben orrfacsaró bűzt áraszt. Az örvendetes hír olvastán egy ideig próbáltam magam azzal biztatni, hogy nyilván csupa kényeskedésre erősen hajlamos egyén terjeszt ilyesfajta rémhíreket, ám lassan meg kellett barátkoznom a ténnyel, hogy ez sajnos a véres valóság. A szalalkáli ugyanis hő hatására szén-dioxidra, vízre és az igen szimpatikus ammóniára bomlik. Utóbbi ugyan sütés közben elillan, így a süteményben már nem lesz jelen, azonban az “elillanás” időtartama a nem nagyüzemi szinten hajfestéket kevergetők számára meglehetősen emlékezetes tud lenni.
Ezen információk birtokában erősen fontolgattam a lehetőségét, hogy a szalalkális krémest én szalalkáli nélkül fogom megvalósítani, de végül győzött a vajszívem: mégiscsak gyerekkor meg minden… Úgyhogy megkezdtem a felkészülést a nazális borzalmakra: némi töprengés után lemondtam a vegyvédelmi felszerelés beszerzéséről, viszont rövid tréning keretében betanítottam a gyerekeknek a lehetséges menekülő útvonalakat (értsd: irány a kert!), magam számára pedig bekevertem egy Aperol spritz-et. A dolog várakozáson felül jól ment – hála a gondos előkészületeknek (Aperol) és a csurig nyitott ablakoknak. Azt ugyan egyértelműen kijelenthetem, hogy amikor az ingatlanosok arra biztatják a lakáseladókat, hogy az érdeklődők érkezése előtt sütit süssenek a finom illatok végett, akkor határozottan nem a szalalkális krémes elkészítésére gondolnak, de ha valaki kicsit figyelmesebben bambul a kémiaórán, mint én, és nem hajol direktben a sütőajtó nyitásakor az ammóniagőzbe, akkor lazán átvészelhető a folyamat mindenféle komolyabb szemirritáció és életre szóló traumatikus szagélmények nélkül.
Ja, persze utólag kiderült, hogy az a híres gyerekkori szalalkális krémes csak két lapot tartalmazott, és nem ötöt, mint az enyém, így az ammóniamámor egy jelentős részét megspórolhattam volna magamnak, de hát így jár az, aki nem kérdez, csak süt. 🙂
Technikai részletkérdés: a szalalkális krémes egy klasszikus házi süti téglalap alakúra sütve, majd felszelve. Én ezt tortásítottam, utólag kivágva a betöltött sütiből a tortaformát, hogy szülinapos alakot öltsön. De ti hagyhatjátok szögletesre!
Szalalkális krémes torta recept
Hozzávalók (kb. 30×28-as mérethez, ebből vágtam én ki a kerek formát):
Szalalkális lapok:
625 g liszt
1 + 1/4 csomag szalalkáli
1,75 dl tej
150 g puha vaj
100 g porcukor
Vaníliakrém (emelhető az adag, ld. az elkészítésnél):
1 l tej
9 tojássárgája
100 g étkezési keményítő
80 g vaj
220 g cukor
őrölt vanília
Vaníliasodó (opcionális, ld. az elkészítésnél):
1 l tej
6 tojássárgája
6 és fél ek cukor
2 ek étkezési keményítő
őrölt vanília
+ mindenféle gyümölcs és habcsók a díszítéshez
Elkészítés:
A szalalkális lapok tésztájával kezdünk. Ehhez a tejben feloldjuk a szalalkálit. A lisztet összekeverjük a puha vajjal és porcukorral, majd hozzáadjuk a szalalkális tejet, és addig gyúrjuk, míg szép sima gombócot kapunk. Ekkor 5 egyenlő (200 grammos) adagra osztjuk a tésztát, és letakarjuk a bucikat. Amíg előkészítjük a tepsit, pár percet hagyjuk pihenni. Egy nagy tepsi hátulját vajazzuk, lisztezzük, vagy lefújjuk formaelválasztó spray-vel, és a sütőt 180 fokra melegítjük.
Kinyújtjuk az első gombócot a lehető legvékonyabbra. Csak arra figyeljünk, hogy illeszkedjen a tepsi méretéhez, máskülönben a vékonyságra törekedjünk! Sodrófára lazán rátekerve átemeljük a tepsi hátuljára, és légkeveréssel 6-7 percig sütjük. Amikor épphogy egy árnyalatnyi kis színt kapott, kivesszük, és óvatosan lecsúsztatjuk a tepsiről (ilyenkor nagyon törékeny!). Így járunk el az összes gombóccal: amíg az egyik sül, a következőt nyújtjuk. Majd hagyjuk őket teljesen kihűlni.
Jöhet a vaníliakrém. Én egy liter tejből készítettem, de arra a következtetésre jutottam utólag, hogy lehetett volna jóval több a krém a sütiben, így én készítettem hozzá egy adag vaníliasodót is, és azzal tálaltam. Nagyon jó volt így, de ha nem akarunk sodózni, akkor érdemes több vaníliakrémet készíteni a süti betöltéséhez. Szóval a tojássárgájákat kihabosítjuk a cukorral, majd elkeverjük a keményítővel. Közben a tejet felforraljuk a vaníliával. Hőkiegyenlítéssel a forró tejet apránként a keményítős-tojásos masszához adjuk (folyamatos keverés mellett), majd visszatesszük a tűzre, és besűrítjük (rottyanjon is!). Belekeverjük a vajat. A még meleg krémmel összetöltjük a lapokat, lefóliázzuk, és hűtőbe tesszük másnapig.
Ha nem növeltük a krém arányát, akkor vaníliasodót is eszkábálunk. A módszer hasonló az előbbihez: a tojássárgáját kikeverjük a cukorral és a keményítővel. A vaníliával felforralt tejet apránként hozzáöntjük, majd addig főzzük, míg besűrűsödik. A felületén lefóliázva kihűtjük, hogy ne bőrösödjön.
A szalalkális krémes másnapra tökéletesen megpuhul és könnyen szeletelhető. Aki nem híve a könnyű munkának, az hozzám hasonlóan próbáljon meg kerek formát kivágni a sütiből egy tortakarika mentén (és közben tartózkodjon a hangos szitkozódásoktól!), a szélek eltüntetését meg bízza a népekre.
A szalalkális krémes torta tetejét megporcukrozzuk, és mindenféle gyümölcsökkel és kedves kis habcsókokkal díszítjük. Ha egyetlen valamire való vegyvédelmi alakulat sincs a közelben, akinek a tortával kedveskednénk, akkor gyerekkori emlékek felidézése közepette, nagycsaládi körben elpusztítjuk mi magunk.
Ha már házias süti, akkor ez az almatorta nagy favorit, de a kanadaiak nagyisütije, a Nanaimo szelet is feltétlenül kipróbálandó.