Gyakorlatilag a gyerekek születése óta nem nézek TV-t, ezzel a szokásommal azonban most pár hétre felhagytam, mert muszáj volt néznem az ország nagy amatőr cukrászversenyét, az Ide süss!-t a VIASAT3-on, ahol Baracskay Angéla mestercukrász (Mák Bisztró) és Szabadfi Szabolcs, az ország pékje (Panificio il Basilico) zsűrizése mellett 12 lelkes hobbicukrász mérte össze a sütőtudását. A versenyre való felkészülésről, a tapasztalatokról és izgalmas kulisszatitkokról kérdezgettem Marton Jánost, a második évad egyik döntősét.
Jánost már régóta ismerhetjük a képernyőről: a TV Paprika szakácsaként debütált, majd láthattuk az RTL Klub reggeli műsorától kezdve számos más adásban is. Most egy új oldalát, a hobbicukrászét csillantotta meg a vetélkedőben.
Amikor nem az Ide süss!-ben versenyzel, mivel telnek a napjaid?
Három gyerek apukája vagyok. Emellett privát szakácsként dolgozom egy családnál, konyhafőnöki szaktanácsadást és ételfotózást is végzek felkérésekre. Nagyon változatos a munkám, szeretem.
Nyilván egy szakácstól nem áll homlokegyenest távol a süteménysütés, de nem is feltétlenül ilyen hangsúlyos, mint nálad. Hogy álltál rá erre a vonalra?
Már az első munkahelyemen is sokat sütöttem, de nem szánok rá több időt, mint a főzésre. Nem mondanám, hogy úristen, de jól sütök, inkább olyan háziasan. Nem vagyok a desszertjeimben túlzottan letisztult, kifinomult, sokszor látom bennük az elnagyoltságot. Ritkán akad, amikor teljesen elégedett vagyok a végeredménnyel, bár a kor meghozta, hogy néha már tudom egy-egy darabra azt mondani, hogy nem rossz.
A közösségi oldalaidon ( a Facebookon itt, az Instagramon itt) rengeteg a követőd. Mi a titkod?
Mindig az volt az álmom, hogy a hétköznapi emberekhez szeretnék szólni, olyan recepteket megosztani, amit az átlagember is el tud készíteni. Nem szeretem a nagyon sok összetevőt. Nagy divat most a textúrák, amivel nem igazán tudok azonosulni. Én szeretem az egyszerűséget az ételeimben, és úgy tűnik, ezzel szimpatizálnak az emberek.
Mindig célod volt a tévés karrier?
Nem, soha nem volt cél. Jött egy lehetőség még 2004-ben, egy válogatás, ahol bekerültem a TV Paprika kezdő szakács csapatába, ahonnan két évre rá eljöttem, és el is engedtem ezt a vonalat. Nagyon élveztem, de hamar rájöttem, hogy a magyar piac nem egyenlő az angollal, itt nem fogunk egy Jamie Olivert kinevelni. Aztán újra megtaláltak, és ekkor már célként tűztem ki, hogy jó lenne képernyőn is maradni, de végül is nem jutottam annyira előre benne. Egy időben kacérkodtam egy saját sorozat gondolatával, de az nem egy egyszerű mutatvány. Találni egy szponzort, egy stábot, megcsinálni saját magamnak, utána bekopogni vele valakihez, hogy jó napot kívánok… Úgyhogy inkább élvezem azt, ami jelenleg van, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő.
Egy ilyen mozgalmas élet mellett miért jelentkeztél az Ide süss!-be?
Én a kinti műsort (The Great British Bake off) nagyon szerettem, és el tudtam magam képzelni benne, de ennek ellenére sokat gondolkodtam rajta. Tudtam, hogy az a sütési szint, amin én állok, nem feltétlenül elég. Végül azzal győztem meg magam, hogy az angol változatban sem profik sütnek.
Elmentem a válogatóra, ahova kellett vinni egy sütit. Én, mint határozott ember, vittem négyet. (Nevet.) Aztán visszahívtak egy próbaadásra, ami nagy élmény volt: egy főzősuliban zajlott, vadidegen környezetben, ahol kaptunk két feladatot, egy egyénit és egy párost. Állati volt. Végül volt még egy elbeszélgetés, aztán szóltak, hogy beválogattak, benne vagyok a 12 főben.
Úgy tudom, módszeresen készültél a versenyre…
Már a válogatás alatt is folyamatosan gyakoroltam, mert úgy éreztem, hogy be fogok kerülni. A verseny előtt pedig hetekkel korábban kiadták, hogy milyen feladatok lesznek (a technikai feladatok kivételével), ezekre komolyan készültem. Minden egyes feladatot percre pontosan kimértem. Még azt is megterveztem, hogyha egy előzetesen 90 percesnek gondolt feladatra élesben végül csak 60-at kapunk, akkor a desszert melyik részét, elemét fogom elhagyni. Több hónapon át minden nap sok-sok órát gyakoroltam. Kicsit át is estem a ló túloldalára: amikor már az utcában osztogattuk a süteményeket, éreztem, hogy ez nem feltétlenül normális. (Nevet.)
A család támogatott?
Igen. Ha a feleségem nem áll mellettem, nem biztos, hogy végigcsinálom. Néha a hajam kihullott. Amikor délután nekiállsz mosogatni az egész napi csetreszedet, az nem egy lélekemelő dolog.
Mi motivált ennyire?
Feltétlenül be akartam kerülni a döntőbe. Két célkitűzésem volt: az egyik, hogy nap győztese legyek, hogy legyen egy olyan nap, amikor én vagyok a legjobb. A másik, hogy mindenképp bejussak a döntőbe. Nem akartam átélni, hogy kiesem, ez elég nagy presztízskérdés volt számomra. Azt viszont legbelül tudtam, hogy a versenyt megnyerni nem fogom, mert ahhoz olyan utolsó napot kellene zárnom, amilyen szinten nem állok jelenleg. Korábban sosem sütöttem még esküvői tortát, tortákat is csak a családban szülinapra. A döntőn pedig három emeletet kellett egybeépíteni. Tudtam, hogy nagyon nagyot kellene ahhoz villantanom, hogy én győzzek.
A versenyen hatalmas időnyomás alatt kellett dolgozni, a három emeletes tortára például három órátok volt. Hogy élted meg?
Ez nem igazán tudott megzavarni, hozzá vagyok szokva, mert az étteremben is előfordul, hogy egyszerre bejön három vagy akár hat asztal. Ott sincs az, hogy majd két óra múlva kapja meg a vendég az ételt. Tudom, hogy sok versenyzőt ez nagyon összezavart, nálam viszont a rutin és a feladatok gondos megtervezése itt megtérült.
Gondolom, neked az is előny volt, hogy a kamera sem idegen.
A kamerák abszolút nem zavartak, az viszont fura volt, hogy feladat közben odajöttek interjúzni. Addig nyilván nem kapcsolod be a gépet, pedig kellene, beszélsz, és közben dolgozol is egyszerre. De végül ezeket is viszonylag jól áthidaltam, inkább nem merültem bele addig igazán a munkába, és így gyorsabban lezajlott a beszélgetés is.
Mit éreztél a legnagyobb kihívásnak? Volt olyan feladat, amitől nagyon tartottál?
Igazából az emeletes esküvői torta volt az egyetlen, amitől nagyon ódzkodtam, azt el tudtam volna engedni. A technikai feladatokat viszont – ahol mindenkinek pontosan ugyanazt kellett elkészítenie azonos alapanyagokból és leírásból- , mindig nagyon vártam.
Milyen volt utólag visszanézni a műsort?
Nagyon féltem tőle, de aztán az első adás után már csak egy kellemes lüktetés maradt. Sok mindent én is a tévében láttam először. Viszonylag nagy volt a sátor, nagyok a távolságok, így az értékelésekből a versenyen csak a sajátomat hallottam igazán. A sütik közül is főleg azokat láttuk, amiket ki kellett vinnünk a zsűri elé. Az is izgalmas volt, hogy mik hangzottak el az interjúkon.
Ha visszatekintesz, hogy látod: elégedett vagy? Megérte a rengeteg időt és energiát?
Mindenképp, több lettem, rengeteg tapasztalatot magamba szívtam. Nagyon sokat végigtésztáztam a gyakorlások során, sok mindenre rájöttem, hogy mi hogy működik. Azt pedig nem bánom, hogy nem lettem első. Volt egy jó kaland az életemben, fent van a tíz adás, büszke vagyok rá. Kétszer voltam nap győztese, a hat technikai feladatból háromban első lettem, egyben második. Én ennél többet már nem tudtam volna csinálni.
Változik valami az életedben a verseny után? Voltak távlati céljaid a műsorral?
Az égvilágon semmi távlati célom nem volt. Sosem terveztem, hogy nyitok egy cukrászdát. Csak meg szerettem volna mutatni ezt az oldalamat is, de nem építenék erre egy vállalkozást. Ha megkeresne valaki, hogy itt egy cukrászda kulcsa, biztos, hogy azt mondanám, hogy isten ments. Ez egy olyan szakma, amit nagyon sokat kellene tanulni, és nem biztos, hogy ennek neki szeretnék most kezdeni.
Ha minden jól megy, ősztől indul a főzőiskolám, ahol lesz cukrászkurzus is, amit egy profi cukrász tart majd: átlag feletti desszerteket fogunk tanítani átlagembereknek. Emellett pedig még étteremben, kávézóban gondolkodom, nem cukrászdában. A cukrászat kőkemény termelő feladat. Nem mindegy, hogy az ember felkel reggel 5-kor gyúrni, dagasztani, és délután 5-ig nyomja a sütit, vagy él tovább úgy, hogy hobbiként sütöget: ha sikerül, sikerül, ha nem, akkor gyorsan eltakarja egy habrózsával és kész… Ezt egy cukrászdában nem lehet megengedni. Amúgy pedig én eleve inkább tányérdesszertes, pohárkrémes típus vagyok, és nem szelet sütis.
Ha már itt tartunk, mi a kedvenc édességed?
Nagyon édesszájú vagyok, mindent szeretek. Talán ami mostanában a legmélyebb nyomot hagyta bennem, az az Őrség aranya országtorta, nagyon tetszik a tökmagos ízvilága. A versenyen is örültem volna egy ilyen feladatnak. De egy jó somlóira vagy sajttortára sem mondok nemet. Igazából nincs olyan desszert, amit ne ennék meg.
Otthon is sokat sütsz a családnak?
Nagyon sütisek vagyunk: gyerekkoromban is mindig volt otthon édesség, és ez azóta is megmaradt. Emlékszem a karácsonyi készülődésekre, ahogy keverem a krémet. Most, hogy családom van, pont ugyanígy csinálom én is: már napokkal korábban eltervezzük, mikor mit sütünk, és aztán együtt megcsináljuk a gyerekekkel. De nem csak ünnepekkor, hanem általában is, nálunk minimum heti 2-3-szor van sütemény.
És otthon is te vagy, aki süt, főz?
Amikor otthon vagyok, akkor főként én, de a feleségem is szokott, eléggé megosztjuk a feladatokat.
Van kedvenc cukrászdád?
Érden a Pataki, Balatonfüreden a Bergmann, nálunk, Veszprémben pedig a Schőnig a kedvencem.
Ha nem láttátok az összes részét az Ide süss! versenynek, az epizódokat megtaláljátok itt.
Fotókredit: VIASAT3/Labancz Viktória
Sweet & Crazy 